A kerten át egyetlen fűszálat le nem tiporva, az ablakot meg sem zörrentve, nesztelen léptekkel közeledik, odalép az ágyhoz a halál és int. Az agy és gondolati helyét elfoglalja a szivacs, melyet balzsamozáskor a koponyába tesznek, a kardforgató két kéz a vaspáncélos mellen mereven összekulcsolódik s elpihen a föld alatt, melynek életillatát tavasszal annyiszor élvezte. (Balsac.)

Mi a nagyság? - Canterbury cathedráljában látni Edwárd sisakját és Becket kövét; a sekrestyés unottan eldarálja e limlomok történtét, nevét. Ne a dicsőség! Melegedjél nála; romlás csak, kétes csontholmi, ez a vége.(Byron.)

A gondolatra egy csöpp tinta hull s a cseppből milló fej eszmél, millió szív kigyúl. Végy rongypapírt, néhány szót írj oda, s e kis cafat tán ezredekbe nyúl. Ó mily silány az ember alkata, ha egy lap, nem több, mint ez itt ni, lásd, tovább él, mint te és minden unokád.(Byron.)                                          

Mi a dicsőség? Tollal karmolászni és beírni ív papírokat; küzdő inakkal oly bérc-csúcsra mászni, mely téged faggyal -  földdel fogad; ezért dalol bárd, hős rohan csatákon, ez szül orátort és tudóst. S mi éli tul, ha már teste por? 

Egy név, egy rossz kép s egy ocsmány szobor.(Byron.)