Kéretlen szövetségesem , az Idő - mintha most ellenem fordulna , s tudtam is mindig , hogy ólomlábakon jár , s nem fehér tűsarkú-cipőkben . Az Élet , mint a mocsár - bár megtörheti akaratom , de erőm még valahol (v)érzik – ha volt Iskolámra gondolok .

     De , lássunk Téged ! El tudsz hitetni dolgokat Magaddal . Megannyi hadsereg ellenében győzöl , de elbánsz a Reád vadászó darázzsal is . Pörögsz és forogsz . Energiád és elszántságod - lankadatlan . Hetente - legkevesebb hét napon át dolgozol , napkeltétől - napnyugtáig . Szeretet mutatsz és adsz , s nem szabályokat . Kerülöd az elringató illúziókat .   Nem gondolod pocsolyának a Csendes-óceánt . Gyöngédséged mégis , a Tieidnek tartod . Van Szemed a szépségre , s nem aludt még ki a fény - Szemeidből .       Ilyen kívánnék lenni - magam is, hogy ne élettelen szoborként tekintsenek rám - az emberek ...

      Soraimat olvasva átalakulsz , s elegáns ifjúvá változol , s reménykedsz , hogy ó bárcsak sose érne véget e levél , de véget ér . Késő , vége már . Menj , eredj haza , mielőtt elnyel a város , vagy a honvágy és keresd meg ifjúkori nyoszolyádat , hogy tovább álmodd - a befejezhetetlen álmot - volt Iskoládat .